Döme Piroska: Életutam1912 június 26-án születtem Rákospalotán a Villasor 10. számú házban.
Édesapám matematika tanár volt, édesanyám a 19. század végén az első banktisztviselőnők egyike. Születésemkor azonban már három fiúgyermeket nevelt, akik kétévenként születtek. A legfiatalabb bátyám hét évvel volt nálam idősebb.
Születésem előtt apám 1909-ben Amerikába ment, mert ott egyetemi tanári állást kaphatott volna, de miután nagyanyámnak csak nyolc lánya volt, és négy fia nem engedte meg, hogy Anya elhagyja az országot, ezért Apa is visszatért.
Ezután születtem meg Apa nagy örömére, mert ő mindig lányt várt, hogy bebizonyítsa: a nők is képesek mindarra, amire a férfiak.
Apa szenvedélyesen harcolt egy igazságos társadalomért. Az volt az életfelfogása, hogy „zsidóság feladata a humanizmus és a kultúra terjesztése a világban”.
Én 1930-ban érettségiztem a Munkácsi Mihály utcai zsidó leánygimnáziumban. Eredetileg matematikusnak készültem De miután itthon a numerus clausus miatt nem vettek fel az egyetemre a brünni Műszaki Egyetemre, majd egy év után az ottani Textil Főiskolára jártam. (Az egyetemen ismertem meg első férjemet – abban az évben meg is házasodtunk és gyorsabban akartunk saját keresethez jutni - ezért választottuk a textil szakmát, amelyen egy év alatt kaptuk meg a diplománkat).
Még ezelőtt 1931-ben beszerveztek a magyar kommunista diákszervezetbe (Stolte István, Rajk László, Jákó Géza, Schöplin Gyula, és mások), de az 1932 júniusában elkezdődött letartóztatásokat szerencsésen elkerültem. Ebből a letartóztatási hullámból lett a szeptemberi Stolczer Emil és 15 társának pere. (A másodrendű vádlott Fischl(Fejtő) Ferenc, tanár volt).
A brünni diákmozgalomban is resztvettünk férjemmel, Schlesinger –Seres Tiborral együtt.
Hazatérve munkásként helyezkedtem el a textiliparban és bekapcsolódtunk az itthoni munkásmozgalomba a kispesti, majd az újpesti munkásotthonban.
Kisfiam 1936 januári születése után a férjem másfél évre katonának vonult be, mi továbbra is szüleimnél laktunk.
A harmincas évek vége felé a VI. kerületi szociáldemokrata pártban tevékenykedtem. A nőmozgalomban. Szalmás Piroska halála után mint a nőszervezet titkára.
Tevékenykedtem a VI. kerületi kommunista szervezetben, amelynek Kádár János és Goldmann György után összekötője és titkára lettem.
1942 júniusában a függetlenségi mozgalom ellen indított hatósági támadás, a letartóztatás elől illegalitásba menekültem. Az unokabátyám feleségének (Döme Ilonának) az okmányaival éltem. A VI., VIII., X., XIII. kerületek kommunista szervezeteinek voltam az összekötője. Létrehoztam a Párt Bányászbizottságát, irányítottam annak szervezeteit. Megalapítottam a Harcoló Bányász című lapot, megszerveztem előállítását, vezettem szerkesztési munkálatait, irányítottam terjesztését.
Galambos Sándor kiterjedt szervezetei is hozzám tartoztak.
Kisfiamat a hitlerista megszállás után sikerült - a bányászok (Király Lajos és sógornőm) segítségével Tardosra menekítenem, ahol Királyék rokonainál szerencsésen és hősiesen átvészelte a háborút, míg édesapja 1945 márciusában rátalált.
Így éltem 1944 október 30-áig, amikor is egy megbeszélésre mentünk Golub Rudolffal, aki Nógrád megyéből jött Pestre, hogy megbeszéljük a további tennivalókat, és a találkozóra igyekeztünk, amikor az Aréna úton ránk törtek a VKF 2. csendőrnyomozói és a Rökk Szilárd utcai Rabbiképzőben működő székhelyükre hurcoltak bennünket.
Tíznapi vallatás után (már ők se hitték el, hogy fel tudok állni a földről) kiürítették az épületet, állítólag engem a svábhegyen üzemelő Gestapónak akartak átadni. (Főleg Kádár Jánost keresték rajtam, mivel nem tudták, hogy ő akkor már – más néven - a Conti utcai börtön lakója volt.)
Társaim segítségével mégis elindultam a Budaörsről induló vagonokhoz. Így maradtam életben.
Dachau egyik munkatáborában – Allachban - (a nőket odavitték) egy francia orvos-csoport hozott vissza az életbe. Így kerültem Ravensbrückbe, a női koncentrációs táborba, ahonnan sok kerülővel a felszabadulás után, 1945. június 2-án érkeztem Budapestre.
Három bátyám közül (kettő olimpiai sakkbajnok volt) a legidősebb, Steiner Endre munkaszolgálatban, a legfiatalabb, István a Donnál pusztult el. Lajos pedig Ausztráliában túlélte a háborút. (Ausztrália sakkbajnoka volt.) Édesapám csillagos házban halt meg, mivel orvos nem jöhetett hozzá.
Miután fiamat ismét visszakaptam, és felépültem, a Köztársaság téri pártközpont ifjúsági osztályának gyerekrészlegével foglalkoztam.
1946 első felében nőtitkár lettem Esztergom – Komárom megyében. A második felében a kommunista párt filmvállalatának pártitkára voltam.
Egy koraszülés és más betegségek miatt csak 1947 végén kezdtem ismét dolgozni. A Miniszterelnökség Centenáris osztályának helyettes vezetőjévé neveztek ki, a Kisgazdapárti dr. Huszti Dénes mellé, akivel eleinte nem mindenben értettem egyet, de a későbbi évek folyamán igen jó barátságba kerültem. Az év második felében Huszti lemondott és én vettem át a centenáriumi ünnepségek lebonyolításának ügyeit.
Szeptembertől az ügyosztályt beolvasztották a Miniszterelnökség Külföldi Kapcsolatok Hivatalába, amelyet lényegileg én irányítottam.
1949 márciusában Berei Andor a Külügyminisztérium politikai államtitkára átcsalt a Külügyminisztériumba, ahonnan májusban Londonba küldtek a követségre kultúrattasénak.
1950 januárban szabadságra hazajöttem. Férjemet, Juranits Antalt rettenetes állapotban találtam Fegyelmit folytattak ellene, és ezért megtagadtam azt, hogy Londonba visszamenjek. Ezért visszaminősítettek előadóvá. Ezt a munkakört nagyon szerettem, voltam angol-török előadó, majd részt vettem az iráni követségünk megszervezésében és az akkor nagyon érdekes ország ügyeivel foglalkozhattam.
Angolból felsőfokú képesítésem van németből (amit egyébként jobban tudok) csak középfokú bizonyítványt kaptam. A francia vizsgámra már nem került sor, mivel 1953 november utolsó napján közölték velem, hogy nem vagyok megbízható és eltávolítottak a Külügyből. Pedig ekkor már a koncepciós perek nagy része befejeződött (Rajk, Kádár, Cionista, stb.)
Az 1950-ben született kisebbik fiam elég sok értekezleten vett részt, mert nem nagyon szívelte az óvodát.
Ekkor elhatároztam, elmegyek ismét gyárba dolgozni, de hivatalnok nem leszek. De a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat-ban felajánlottak egy állást (többen kerültek „pettyes” emberek a Külügyből is oda). És ott dolgoztam 1961-ig.
1956 végén én lettem a nemzetközi politikai ismeretterjesztési szakosztály titkára. Ez nagyon szép munka volt. Rendezvények, folyóiratot adtunk ki. Sok neves újságíró tagunk volt.
1961-re azonban olyan légkör alakult ki körülöttem, hogy idegorvosom dr. Szinetár Ernő, aki sokszor segített át lelki problémáimon közölte: Nem engedi, hogy ismét összeroppanjak, azonnal nyugdíjaztassam magam és írjak. Ő már akkor olvasta írásaimat.
Ez sikerült is. A Régi Párttagok Bizottsága – azt hiszem - utolsó ülésén nyugdíjba segített.
Ezután a családnak és az írásnak éltem. Cikkeim jelentek meg a Magyar Nemzetben, folyóiratokban
Könyveim - csak az „Asszony viharban” című és a „Május első hete” című színdarab íródott harmadik személyben. A többi írásom, mind a huszadik század története élményeimben.
Az „Asszony a viharban” megfilmesítése után kezdtem filmforgató könyveket is írni és dokumentumfilmekben szerepelni. A Nyúlkenyér megfilmesítése kapcsán kerültem ismét kapcsolatba a tatabányai bányászokkal és vállalatukkal, Gál Istvánnal a tatbányai szénbányák igazgatójával, akiről lakótelepet neveztek e
Így történt, hogy jártam a bányákat és lettem az Eocén program propagandistája.
Közben egyetlen unokám is felnőtt és a múlt század végén három dédunokával is megajándékozott.
Ma két volt koncentrációs tábor helyén lévő emlékhely munkatársaival van közvetlen internetes kapcsolatom és segítek családoknak megkapni onnan adatlapokat. Az ottaniaknak kiállítási anyagot.
Szeretnék még néhány filmhez hozzájárulni. Főleg a Körutazás ideiglenes című, évek óta tervezett filmet szeretném még elkészíteni, amely azzal foglalkozna, hogyan néznek szembe a múltjukkal a németek és mi magyarok
Mementó! EURÓPA VIGYÁZZ
Úgy érzem, azért élek még, hogy mártírjaink megkapják méltó elismerésüket.
Budapest, 2007. április 3. Döme Piroska
/Forrás:www.drseres.com/piroska/
|
Forrás: www.axiart.com
Rossz hír, hogy bezárták a Neruda Drogériát. Bemutattam régen (a 91. adásban, 1995. október 29-én), hogy az egyetlen, ilyen típusú megmaradt üzlet Budapesten. A nagyon kevés üzletek egyike, amely az építésekor, a létrehozásakor benne elhelyezett bútorokkal üzemelt máig is. Benéztem , egy szál csillár ég mindössze, megvilágítja azt, amit kívülről, a kirakatüvegen át föl lehet venni, vagyis azt, hogy megvannak még a régi bútorok. Neruda Nándor 1872-ben alapította drogériáját, amely 1889-től, tehát 115 éve ezen a helyen működött. Előttem teljes rejtély, hogy az Azúr vállalata miért zárta be ezt a patinás üzletet. Mindenütt a világon büszkén használnák tovább. De itt a Kossuth Lajos utcában bombaként hatott a hír, hogy a baloldali szomszéd üzletben, a modern boltban árusítanak Azúrék. Egyébként a Neruda Drogéria jobb oldalán működik még egy drogéria, a Rossman. Vagyis kell ilyen profilú bolt itt a Kossuth Lajos utcában. Csak a patinás, gyönyörű berendezés nem kell. Ki érti ezt?
Forrás: 
KéAg
